Régen és most!

Hogy mit találtam a hetekben:

<

Megemlékezés, avagy miként lettem az, aki..

Most nem célom lemenni a gyökerekig leginkább csak elmesélek egy tanulságos esetet.

Még kezdő korisként, de nagy vágyakkal gyakoroltam az előre vagy hátra indított 360-as fordulatot egy négyfokos lépcsőről – írtam, hogy még kezdő! –, ahol is a sokadik kísérlet után valami balul sült el és egy közelebbi aszfalt ismerkedés lett a végeredménye. A történet innen lesz érdekes, lebontom a képkockákat, ahogy megéltem azt a pár pillanatot.

Az aszfalttal való találkozásom  - ami már önmagában is szerencsétlenség – elég szerencsétlenre sikeredett, ugyan is a jobb kezem tenyérrel az aszfaltra beékelődött a testem és az aszfalt közé. Ahogy a mozgási energia vitt előre és a testem nehezedett a karomra, úgy lett világos, hogy vagy addig feszítem a csuklómat, amíg el nem roppan vagy valamit teszek. A legemlékezetesebb momentum ennek felismerésére, hogy a fájdalom egyszer csak megszűnt. Akkor mintha csak valaki megsúgta volna, hogy mit tegyek, a bal karomat is lefeszítettem és a lábaimmal is a haladási irányom felé feszültem, de úgy, hogy minél nagyobb felülettel érintkezzek az aszfalttal. Nem mondom, hogy frankó érzés volt, mert gyakorlatilag beleékeltem magam az aszfaltba, ellenben abban a pillanatban úgy éreztem, hogy már nem mozgok tovább – persze nem valami örült sebességgel indítottam az ugrást –, akkor legalább 10mp-ig csak feküdtem az aszfalton és végig gondoltam a történteket, ekkor határoztam el, hogy sokkal magasabb szinten megtanulok esni.

Így ma is azt vallom, amíg nem esel el igazán, semmit nem tudsz arról, miként is kellene esned. Nem azaz ász, aki még soha nem eset el, hanem, aki tudja, mit kell tennie esés közben. Persze ezzel nem arra célzok, hogy akkor menjünk és essünk, törjük össze magunkat, hiszen pont ellenkező a célom. Ellenben, amíg nem estél nem is mersz megtenni bizonyos dolgokat, mert félsz és ez a téves képzet a fejlődésedben is megakadályoz.

A tanácsom annyi, hogy mesterséges körülmények között extrém módon próbáljunk ki különböző forgatókönyveket. Apró lépésekkel tágítsuk a határainkat – ezzel persze a fejlődés ideje is elhúzódik -, figyeljük a legapróbb részleteket is és a döntő pillanatban bízzunk a képességeinkbe.

Szeretem a Velencei-tavat!

Ez meg mi volt!?

Tegnapi tekerésen - terem - valami olyan történt, amit eddig csak kint fordult elő velem. Talán érthetőbb lesz, ha a napot leírom. Mert valami irgalmatlan álmatlansággal ébredtem meg fél hat környékén, de végül csak 6'24 kor kászálódtam ki az ágyból, de semmi sem esett túl jól.
Végül 18'30-ra mentünk tekerni Lindával.
Mikor felszereltem az órát, már láttam, hogy érdekes edzés lesz, mert 7x volt a pulzusom. Pörgettem/aludtam, töprengtem. Végül elkezdődött az edzés és a felsőtestre helyezte a hangsúlyt. Hozzáteszem nem tartottam a ritmust, nem tudtam koncentrálni, de 110-120bpm el vettem az akadályokat, azaz az aktív pihenés zónából sem tudtam kikeveredni. Monotonnak tűnt az egész, tényleg lenyomtunk rengeteg virtuális fekvőtámaszt, többször megcsókoltuk a bringa orrát. De semmi. Majd a közepe környékén jöttek olyan edzések, amikor úgy gondoltam végre lehet tekerni, így betekertem rendesen az ellenállást és nyomtam és húztam, ahogy kell.
Így végül elértem, hogy AVG: 130, azaz gyakorlatilag, mivel az edzés második felét tudtam megnyomni, mára stresszmentesnek kell lennem. Ami bejött! Mert jól aludtam, kipihent is vagy, semmin sem problémázok. Ennyi előnye volt.

Állítólag ez egy állóképességi edzés volt, de nem éreztem annak, igaz nem is csináltam ritmusra. 

Mászás, tekerés-tekerés, tekerés, mászás, mászás

Napokra bontva is, de a múlt hetem így alakult.
A dupla tekerés az jót tett, mert a második menetben már jobban tudtam figyelni - hiába is, addigra melegszek be - és jobban is éreztem magam.
A két egymást követő mászást kicsit soknak éreztem, de szerencsére nem volt probléma, mert másnap csak lazító mászást csináltam. Meg olyan megmutatom milyen is a mászás.
Még régről tudom, hogy heti két mászással egész jó formában tudom magam tartani - nem csak vegetálás -, ezekre pedig úgy szoktam készülni, hogy elsőnek állóképességit megyek, majd a következőn pedig erőnléti mászáson vagyok.
Gyakorlatilag a kerékpározásra is ezt próbálom meg ráültetni.

A pulzusról is írnék pár szót. A dupla edzés emelném ki:
AVG: 147bpm
MAX: 179bpm
Ami említésre méltó, hogy az elsőn a pulzusom végig 150 környékén és felett volt. Volt benne egy érdekes rész is, aminél majdnem eldobtam magam, mert azt hittem nem tudnak már megfingatni, a kiállva hegymenet majd sprint ülve/állva kombináció után, aztán betettek egy olyat is, hogy állva spint, de hátranyomott csípővel. Itt eldobtam a pulzusom. A második részén azt hittem, soha nem fog megmozdulni, mert laza 110-120-al végeztem a gyakorlatokat, de végül voltak olyan gyakorlatok, hogy felkúszott.

Mindjárt megörülök!

Na azért annyira véresen komolyan még sem, de az eszem majdnem eldobtam. Tarok szépen haza fele, nem messze az otthonomtól útban van egy buszmegálló. Ahol meglepően nagy tömeg – így vasárnap – várja a buszt. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki sikongat, a másik meg üvölt és végül egy srác/apuka egy lányt dob az úton elém, azzal a felkiáltással, hogy “Üsd el!!!!!” - anyád! A lányt, nem visszarántotta, amikor oda értem – gondoltam szórakozik –, hanem ténylegesen a ruhájánál fogva még jobban kilökte. Persze kikerültem és nem történt semmi érdemleges, de érzésem szerint még is csak megért egy figyelem felkeltés.

Hülyék voltak, vannak és mindig is lesznek! Vigyázzatok magatokra és a másikra is.

Tavaszi metrózás

A jó időre való tekintettel - még múlthéten vasárnap - úgy gondoltam kikellene menni a szabadba megnézni milyenek a terepviszonyok. Meg a kíváncsiság is hajtott, hogy az erőnlétem milyen ahhoz képest, hogy csak teremben tekertem. Így gondoltam, menjünk egy János-hegyi karikát, ami önmagában még nem nagyszám, de ezt egy szuszra kell megcsinálni.
Bevallom meglepetések hada volt ez a tekerés, mert erőnlétileg nem voltam bajban, ugyanakkor a “szokásos” légzés összeesés most is megtörtént, igaz akkor már a Víztoronynál tartottam és fellélegeztem. A következő meglepetés Normafánál ért, ahol bekell valljam meg kellett állnom, mert én ott ilyet még nem láttam:
A kamerát nem sikerült az elejétől elindítani, mert akkor annyira sokan voltak, hogy egyszerűen beragadtam.
Majd folytattam az utam a Kilátóhoz és onnan le, majd vissza a Mátyás Király út felé.
Nem egy világbajnok átlag: